A férjem aznap délelőtt úgy sürgött-forgott a konyhában, mintha valami nagy tervet szövögetne. Nem sejtettem semmit, egészen addig, amíg meg nem hallottam a bejáratnál a hangzavart: kabátok suhogása, nevetgélés, cipők csattogása. A férjem teljes nyugalommal fogadta a rokonait — azokat, akiket úgy hívott át ebédre, hogy egy árva szót sem szólt róla.
Amikor beléptem a nappaliba, a férjem értetlenül nézett rám.
– Hová mész? Hol a kaja? – kérdezte döbbenten, mintha csak az lett volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy minden már az asztalon gőzölög.
– Én elmegyek ebédelni. Egy étterembe. Egyedül. – feleltem higgadtan. – Mivel te hívtad a vendégeket a megkérdezésem nélkül, a „háziasszony” mára szabadnapot vett ki. A konyhában van kenyér és zsír. Oldd meg, és próbáld nem leégetni magad a családod előtt.
A rokonok tátott szájjal bámultak. A férjem arca olyan színű lett, mint a gondosan terített abrosz — vörös és fölösleges.
Felvettem a kabátomat, és kimentem. Az ajtó becsukódott mögöttem, és először éreztem hetek óta, hogy levegőhöz jutok. Leültem egy közeli étteremben, nyugodtan rendeltem, és élveztem a csendet, a békét, a felelősségmentes ebéd minden pillanatát.
Később persze eljutott hozzám a híre annak, mi történt otthon.
A férjem kapkodva próbált „valamit összeütni”, majd amikor kiderült, hogy képtelen még a serpenyőt is rendesen megfogni, végül pizzát rendeltek – csillagászati áron. Az anyósa pedig végig a fiát szidta, amiért ilyen helyzetbe hozta a családot.
Én pedig szépen, nyugodtan hazasétáltam, és láttam rajtuk, hogy megtanulták a leckét:
ha valaki háziasszonyt akar, előbb kérdezze meg, majd tisztelje meg azzal, hogy emberként bánik vele.
Aznap este először éreztem, hogy a „szabadnap” szó végre pontosan azt jelenti, amit kell.