Két évvel ezelőtt, amikor elvesztettem az állásomat, a feleségem, Nóra, elhagyott engem és a gyermekeinket, Benit és Lilit. Életem legsötétebb időszakában történt, és minden erőmre szükség volt, hogy talpra álljak. Két évvel később véletlenül találkoztam vele egy kávézóban. Ami ott elhangzott, mélyen megrázott.
Amikor Nóra becsapta maga mögött az ajtót, kezében egyetlen bőrönddel, és annyit mondott: „Nem bírom tovább”, ott maradtam két közös kisgyerekkel és egy halom megoldatlan problémával. Semmi magyarázat, semmi utolsó pillantás. Mintha sohasem lettünk volna volna egy család.
Az állásom elvesztése mindent megváltoztatott. Szoftverfejlesztőként dolgoztam, és jól kerestem, de amikor a cég csődbe ment, minden anyagi biztonságunk egyik napról a másikra eltűnt. Nóra mindig is céltudatos és összeszedett volt – marketingvezetőként dolgozott, és mindent tökéletesre akart csiszolni, legyen az a munkája vagy a gyereknevelés. Amikor közöltem vele, hogy elvesztettem az állásom, láttam a csalódottságot a szemében, de azt sosem gondoltam volna, hogy emiatt elhagy minket.
Az első év maga volt a pokol. Éjjelente sofőrködtem, nappal pedig alkalmi munkákat vállaltam, hogy valahogy eltartsam a családot. A gyerekek sokat sírtak és folyamatosan kérdezték, hol van anya. Szívszorító volt, hogy nem tudtam nekik megnyugtató választ adni. Csak annyit mondtam: „Anyának most máshol kell lennie.”
A szüleim segítettek, amennyire tudtak, de a legtöbb dolgot magamnak kellett megoldanom. Néha úgy éreztem, teljesen kimerültem, de a gyerekeim mosolya és ölelése minden nap erőt adott.
A második év végre változást hozott. Freelancer munkák révén sikerült újra állandó állást szereznem, és végre stabil jövedelmünk lett. Jobb lakásba költöztünk, a gyerekek óvodába jártak, és lassan úgy éreztem, újra a saját lábamra állok.
Egy kávézóban dolgoztam épp, amikor megláttam Nórát. Egyedül ült, összetörten, sírva. Nem úgy nézett ki, mint az a nő, aki két éve elhagyott minket. Az elegancia és a magabiztosság eltűnt. Fáradtnak és reményvesztettnek tűnt.
Odamentem hozzá. – Nóra – szólítottam meg halkan.
Meglepődött, majd szégyenkezve rám nézett. – Péter... – suttogta. – Nem gondoltam, hogy itt találkozunk.
– Mi történt veled? – kérdeztem.
Kezével idegesen játszott, majd könnyek között elmondta, hogy hibát követett el. Elhagyott minket, mert nem bírta a bizonytalanságot, de azóta mindent elveszített: a munkáját, a barátait, a megtakarításait.
– Vissza szeretnék térni hozzád... hozzátok – mondta végül, könnyek között.
Megráztam a fejem. – A gyerekeknek biztonság kell, nem valaki, aki csak akkor jön vissza, amikor semmi más választása nincs – válaszoltam higgadtan, de határozottan.
Ahogy visszatértem az asztalomhoz, éreztem, hogy a múlt végérvényesen lezárult. Nóra döntött, amikor elment, és én is döntöttem: a gyerekeimnek olyan szülőre van szükségük, aki nem hagyja el őket.
Aznap este vacsora közben Beni egy vicces történetet mesélt, Lili pedig egy színes rajzot mutatott nekem, amin mi hárman voltunk a parkban. Tudtam, hogy most már csak rájuk kell koncentrálnom. Az élet megy tovább, és mi boldogulni fogunk.