"Évek óta nem tartottam a kapcsolatot a bátyámmal. Nem véletlenül alakult így. Péter mindig is tudta, hogyan manipulálja a szüleinket – ha valamiben nem értettek vele egyet, dühöngeni kezdett, kiabált, és óriási veszekedéseket rendezett. A helyzet azonban akkor ért a csúcsra, amikor édesapánk meghalt. Amit Péter akkor tett, azt a mai napig nem tudom feldolgozni. Most pedig, mintha mi sem történt volna, kaptam tőle egy esküvői meghívót. Ha elmegyek, képmutatónak fogom érezni magam. Hogyan utasítsam vissza udvariasan?"
A szüleim mindig is a bátyámat részesítették előnyben.
Gyerekkoromtól kezdve egyértelmű volt, hogy a szüleink Pétert, az öt évvel idősebb bátyámat előnyben részesítik. Nem tudom pontosan, miért alakult ez így, de Péter mindig is ügyesen manipulálta az embereket, és valahogy mindig elérte, amit akart.
Én viszont semmit sem kaptam ingyen. Mindent magamnak kellett elérnem. Bejutottam nappali tagozatra az egyetemre, és az órák után dolgoztam, hogy eltartsam magam. Nem kértem pénzt a szüleimtől, mert számomra ez becsületbeli ügy volt.
Péter teljesen más volt. Nem habozott a szüleinktől kérni – legyen szó pénzről vagy felesleges dolgokról. Péter technológiai kütyükért rajongott, és ragaszkodott a márkás ruhákhoz, cipőkhöz, sőt, egy puccos autóhoz is! A szüleink mindent megadtak neki, mert szerintük „Péternek szüksége van rájuk”.
Péter nem jutott be nappali tagozatra, ezért a szüleink fizették a levelezős tanulmányait is. Ráadásul folyton valamilyen nagy vállalkozási ötlettel állt elő, de pénze sosem volt hozzá. A szüleink hitelt vettek fel a projektjeire, amiket aztán ő sosem fizetett vissza. Amikor ezek a vállalkozások sorra megbuktak, a szüleink csak legyintettek, hogy „ilyen kegyetlen a világ”.
Amikor próbáltam felhívni a figyelmüket, hogy túl engedékenyek vele, nem hallgattak rám. Péter mesterien manipulálta őket – ha valamiben nemet mondtak neki, dührohamot kapott, kiabált, tányérokat dobált. A béke kedvéért mindig engedtek neki. A szüleink nem láttak ebben semmi rosszat.
A csúcspont apánk halála után következett be.
Amikor édesapánk meghalt, Péter viselkedése minden határt átlépett. Anyukámmal együtt szerveztük meg a temetést, és mi is fizettük ki. Péter semmivel nem járult hozzá – de ez még a kisebbik probléma volt.
Apánk teste még ki sem hűlt, amikor Péter követelte az örökség azonnali felosztását. Anyukánk még a családi házunkban lakott, és elképzelhetetlen volt számomra, hogy kilakoltassuk. Péter viszont hajthatatlan volt – azonnal kellett neki a része. Nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra.
Egy ügyvédhez fordultunk, aki megerősítette, hogy jogilag Péternek igaza van. Kénytelenek voltunk eladni a házat. A pénz egy részét anyukám albérletre fordította, mert a ház eladása után már nem volt elég, hogy máshova költözzön. Édesanyánkat kiszorították abból az otthonból, ahol élete legboldogabb pillanatait élte. Péter azonban ebben semmi rosszat nem látott.
Megszakítottam vele a kapcsolatot.
Nem bírtam tovább, és elmondtam neki, mit gondolok róla. Elmondtam, hogy szívtelen, önző, és semmilyen empátia nincs benne. Péter erre dührohamot kapott, és azt állította, hogy minden rossz, ami vele történt, az én hibám. Szerinte én vagyok az oka annak, hogy a szüleink ellene fordultak.
A veszekedésünk hatalmas volt, és végül megszakítottam vele minden kapcsolatot. Ez az állapot három évig tartott.
És most, mintha mi sem történt volna…
Három év után Péter meghívott az esküvőjére. A menyasszonyát még csak nem is ismerem. A meghívót postán kaptam meg, de volt képe még egy üzenetet is küldeni, hogy azonnal erősítsem meg a részvételemet.
Nem tudom elhinni, hogy ennyi idő után képes volt meghívni. Ha elmennék, képmutatónak érezném magam. Hogyan utasíthatnám vissza udvariasan?