A nővérem 35 évesen hunyt el – túl korán, túl hirtelen.
A temetése csendes, meghitt búcsú volt: halk zene, fehér virágok, és egy család, amely még nem tudta felfogni, hogy elveszített valakit, aki mindannyiunknak a szíve közepe volt.
Anyám remegő kézzel szorította a zsebkendőt, amikor hirtelen mély, dübörgő hang töltötte meg a levegőt. A föld szinte megmozdult alattunk.
A következő pillanatban 75 motoros gördült be a temető kapuján, fekete bőrszerelésben, sisakban, csendben.
Senki sem értette, miért jöttek.
A nővérem nem volt motoros, nem járt motoros klubba – legalábbis mi így hittük.
A csoport élén egy nagydarab férfi állt meg. Szürke szakálla a mellkasáig ért, és amikor levette a napszemüvegét, olyan nyugalmat és tiszteletet sugárzott, hogy mindenki elhallgatott.
„A nővéred a mi családunk volt” – mondta.
Aztán elmesélte a történetet, amitől mindannyiunk szeme könnybe lábadt.
A nővérem nem motorokat javított – embereket.
A műhelyét megnyitotta háborús veteránok, volt foglyok és életükből kisiklott emberek előtt. Meghallgatta őket, segített, adott nekik munkát, ételt és hitet.
„Ő adott nekünk otthont, amikor senki más nem hitt bennünk” – mondta a férfi, és mögötte a 75 motoros egyszerre bólintott.
A temetés után egy motoros odalépett anyámhoz, és átadott egy borítékot.
Benne a nővérem levele volt – búcsúsoraiban elárulta, hogy ezek az emberek lettek az igazi családja apánk halála után.
Nem akarta, hogy aggódjunk miatta, csak segíteni akart.
Amikor később beléptem a műhelyébe, a falakon köszönőlevelek, régi fényképek és egy felirat várt:
„Ha nem tudod megjavítani az életet, legalább segíts valakinek, aki megpróbálja.”
Azóta a műhely tovább működik – ma is segít azoknak, akik mások szemében elveszettek.
A nővérem már nincs köztünk, de a szíve minden motor dübörgésében ott él tovább.