Mindig azt hittem, boldog házasságban élek egy csodálatos nővel, aki szeret engem. Az életem szinte tökéletes volt – legalábbis akkor még úgy hittem. De amikor Júlia, a feleségem, váratlanul egy szívrohamban elhunyt, az életem darabokra hullott.
Júliával 60 éven át éltünk házasságban. Mindössze 22 éves voltam, amikor elvettem őt, ő pedig 20. Ő volt az egész világom, a legfontosabb ember az életemben.
Mindig vágytam arra, hogy gyerekeink legyenek. A húszas éveink végén, amikor úgy döntöttünk, eljött az ideje, az orvosok közölték velünk, hogy Júlia egészségügyi problémája miatt nem lehet gyermekünk. Akkoriban még nem létezett mesterséges megtermékenyítés, így ez végleges döntésnek tűnt.
Felhívtam a figyelmét az örökbefogadás lehetőségére, de Júlia azt mondta, képtelen lenne egy másik nő gyermekét szeretni. Próbáltam meggyőzni, és ez lett az egyetlen igazi konfliktus a házasságunkban.
Végül engedtem. Túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy erőltessem. Ehelyett minden figyelmemet neki szenteltem, és az öcsém gyermekeit kényeztettem. Furcsa módon Júlia nem igazán szerette, ha a testvérem családjával töltöttük az időt.
Azt mondta, ez csak arra emlékezteti, amije nem lehet. Így végül egyedül látogattam őket. Érdekes módon, amikor Júlia meghalt, az idős öcsém és a fiai voltak azok, akik segítettek nekem feldolgozni a veszteséget.
A titkok kezdete
Hat hónappal Júlia halála után eljött az ideje, hogy elkezdjem összepakolni a holmijait. Az idősebb unokaöcsém segített nekem. Az volt a tervünk, hogy a ruháit és személyes tárgyait a Vöröskeresztnek adjuk. Úgy gondoltam, Júlia ezt akarta volna.
A ruhásszekrény hátsó részében találtam egy kis dobozt, tele a házasságunk apró emlékeivel: egy szál virág az esküvői csokrából, amely már sárga és törékeny volt, néhány fénykép a nászutunkról, és egy régi levél.
Az unokaöcsém kezébe vette a levelet. „Biztos egy régi szerelmes levél, Gábor bácsi” – mondta. Összeráncoltam a homlokom. Soha nem írtam szerelmes levelet Júliának, mert soha nem voltunk egymástól távol.
Mikor jobban megnéztem, láttam, hogy a boríték nekem volt címezve. Kibontottam, és megláttam a levél alján a nevet: Anna!
Anna volt az első szerelmem, a gyerekkori kedvesem. Őrülten szerelmes voltam belé, míg egy nap rajtakaptam, amint a legjobb barátommal csókolózott. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem randizni Júliával, aki visszarántott a fájdalomból.
Elolvastam a levél első sorait, de a szemeim megfájdultak az erőlködéstől, így az unokaöcsém felolvasta helyettem:
„Kedves Gábor,
Tudom, hogy ez a levél meglepetésként fog érni, és be kell vallanom, már régóta meg kellett volna keresnem téged, de nem volt hozzá bátorságom.
A körülmények arra kényszerítenek, hogy elmondjak egy titkot, amit a síromba akartam vinni. Volt egy gyermekem, Gábor, a mi gyermekünk…”
A levél tartalma
„…Tudom, hogy ez váratlan, és valószínűleg fájdalmas számodra, de vissza kell térnem a múltba. Akkoriban még fiatalok voltunk, és amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, nem tudtam, hogyan fogsz reagálni.
Az egyetlen ember, akiben megbíztam, a közös barátunk, István volt. Elmondtam neki, hogy babát várok, és tanácsot kértem tőle, hogyan mondhatnám el neked. De amikor ezt megtettem, ő azt mondta, hogy szerelmes belém, és megcsókolt.
Te pedig pont akkor sétáltál be, és láttad. Hiába próbáltam elmagyarázni, nem hallgattál meg. Elhagytál, Gábor.
Arra gondoltam, hogy néhány hónap múlva majd tisztázhatjuk a helyzetet, de mielőtt megtehettem volna, te már el is vetted Júliát. Azt hittem, boldog leszel, és eldöntöttem, hogy nem zavarom az új életedet.
Egyedül neveltem fel a fiunkat, ifjabb Gábort. Tudom, hogy csodálatos apja lettél volna, ha lehetőséged lett volna rá. De most rákos vagyok, és az orvosok azt mondják, legfeljebb hat hónapom van hátra…”
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
Az ember akár egy életet is eltölthet valakivel anélkül, hogy igazán megismerné.
Soha nincs késő. Néha az élet a legjobbat a végére tartogatja.