24 évig éltem együtt Bélával. Eleinte minden szépnek és jónak tűnt: fiatal voltam, és ő igazán karizmatikus férfi volt, jó családból. Elvettek feleségül, eleinte az ő szüleinél laktunk, aztán végre saját lakást kaptunk. Akkor kezdett körvonalazódni bennem, hogy Béla nem egészen olyan, mint amilyennek hittem.
Mindenért engem hibáztatott, és közben ő maga semmit nem akart tenni. Tíz éven keresztül győzködtem, hogy csináljunk felújítást, de a végén már nem bírtam tovább, és magam kezdtem el tapétázni. Nem telt bele egy hét, már azt hallgattam, hogy rosszul csináltam, és minden ferde.
Közben megszülettek a gyerekeink, két csodálatos gyermek, és miattuk sokáig nem is gondoltam a válásra. De belül éreztem, hogy boldogtalan vagyok. Mindent én intéztem: dolgoztam, neveltem a gyerekeket, de Béla sosem támogatta igazán a családunkat. Nem érdekelte, hova járnak majd a gyerekek iskolába, egyetemre, és ha az anyagi helyzetünkről panaszkodtam, azonnal nekem esett.
„Ez mind miattad van! Te soha nem álltál mellettem! Csak a pénzt szórod!” – ordította. Éveken át próbáltam lenyelni, de végül elfogyott a türelmem. Amikor a gyerekek felnőttek, kimondtam: „Elég volt. Mindenki maga állja a saját költségeit. Az ételt külön vesszük meg, a számlákat pedig megfelezzük. És idővel hivatalosan is elválunk.”
Béla először nevetett, mintha azt hitte volna, néhány nap múlva könyörögni fogok, hogy folytassuk. De én felszabadultam. Csak magamra főztem, ő meg naponta tésztát evett. Amikor a nővérem meghívott Olaszországba, gondolkodás nélkül igent mondtam.
Olaszországban sem volt könnyű, de boldogabbnak éreztem magam. Rengeteget dolgoztam, de végre megengedhettem magamnak minőségi ételeket, szép ruhákat, és pihentem is. Úgy éreztem, újra élek. Voltak, akik közeledtek hozzám, de nem engedtem magamhoz senkit. Élveztem az új életemet.
Hat év telt el így, amikor a fiam bejelentette, hogy megnősül. Hazamentem, és amit otthon találtam, az döbbenetes volt. Mindenhol kosz, káosz, mintha évek óta senki nem takarított volna. Béla kijött elém, de rá sem ismertem: öreg, ápolatlan, borotválatlan ember állt előttem. Amikor meglátott, széles mosollyal fogadott, mintha semmi sem történt volna.
Ahogy takarítani kezdtem, lelkesen magyarázta: „Végre itthon vagy! Milyen gyönyörű vagy, mint régen! Kérlek, ne menj el megint! Most már minden más lesz, a pénzeddel szépítjük a lakást, veszünk egy autót!”
Nevetni kezdtem. „Mi köze ehhez az én pénzemnek? Azt mondtad, miattam tetted tönkre az életed!”
Béla bocsánatot kért, és megígérte, hogy mostantól minden másképp lesz. De én már nem hittem neki. A fiam esküvője után visszatértem Olaszországba, és azóta is könyörög, hogy menjek haza. Azt mondja, nélkülem nem tud élni.
De én tudom az igazságot. Az évek alatt semmi sem változott, csak a reménye, hogy még mindig feláldozom magam érte. Szerinted megéri hinni egy ilyen embernek?