Minden évben ugyanazon a napon megyek ki a temetőbe.
Február közepe van. Hajnal. A kabátom zsebében ott a kis fémkanál – mindig viszem magammal, ahogy régen. Már attól, ahogy hozzáér az ujjamhoz, megcsap valami: a fémes hang, a sütemény illata, és a csend, amit Bence hiánya hagyott bennem.
Tizenhét éves volt, amikor meghalt. Autóbaleset. Egy pillanat. Egy perc. Azóta minden évben megsütöm neki a kedvencét – azt a fahéjas almáspitét, amit együtt csináltunk, amikor még kicsi volt. A „nagyis almás”. Így hívta.
Nem viszek virágot. Nem gyújtok gyertyát. Csak leteszem a süteményt a sírkövére.
Egy szeletet. Csak egyet. Csak neki.
Idén is így volt. A süti még meleg volt, mikor odaértem. Ráterítettem egy kis szalvétát, óvatosan ráhelyeztem a szeletet, aztán megsimítottam a követ.
– Itt van, Bencuskám – mondtam halkan. – Tudom, most is megennéd egy perc alatt.
Még elrendeztem pár követ a sír körül, aztán elindultam haza.
De… valami furcsa érzés maradt bennem. Nem tudtam megfogni, megnevezni – csak éreztem, hogy más. Valami más.
Másnap reggel visszamentem. Szeretek magam rendet rakni ott, kisöpörni a faleveleket, új mécsest tenni.
Már a parcella sarkánál láttam, hogy valami nincs rendben. A tányér… üres volt.
De nem úgy, ahogy szokott. Nem elvitte a szél, nem potyogott rá valami. Tiszta volt. Csillogott. És a közepén – egy összehajtott kis papír.
Lehajoltam érte. A kezem remegett. A szívem olyan hangosan vert, hogy a fülemben zúgott.
Széthajtottam a cetlit. Gyerekes, kusza betűkkel ennyi állt rajta:
„Köszönöm, hogy minden évben hoz nekem sütit. Én sem felejtettem el.”
Csak bámultam. Nem tudtam megszólalni. Mintha valami tiltott dolgot olvasnék. Körbenéztem, de sehol senki. A tányért valaki gondosan visszatette. A papír száraz volt, nem gyűrött – valaki törődött vele.
Először azt hittem, valami rossz tréfa. De a sorok… azok az egyszerű szavak… őszinték voltak. Mélyen őszinték. És ismerősek.
Másnap bementem a közeli iskolába, ahová Bence járt. Régi képek, naplók, emléklapok kerültek elő. A tanárnő, aki még emlékezett rá, csak ennyit mondott:
– Volt egy barátja… Máté. Elválaszthatatlanok voltak. De a baleset után eltűnt. Nem jött a temetésre sem. Azt hiszem, nem tudta feldolgozni.
Máté. Keresni kezdtem. Az évkönyv hátuljában találtam egy képeslapot:
„Te voltál a legjobb barátom. Hiányzol.”
Alatta egy betű: M.
Nem lett több nyom. Hónapok teltek el. Aztán október elsején – Bence születésnapján – újra kimentem a sírhoz. És ott volt egy új szelet pite. És két tányér.
Ezúttal nem mentem haza. Leültem a padra, háttal a sírnak. Vártam.
Egy óra múlva egy fiatal férfi jött. Vékony volt, kissé meggörnyedt, virág volt a kezében.
Megállt a sírnál. Letérdelt. Nem szólt.
Odaléptem hozzá. Összerezzent.
– Maga az anyukája, igaz? – kérdezte halkan.
– Igen – mondtam. – Te vagy Máté?
Bólintott.
– Évekig nem tudtam kijönni ide. Féltem. Szégyelltem, hogy nem voltam ott.
– De most itt vagy – mondtam, és a hangomban nem volt szemrehányás. Csak fáradt szeretet.
– Minden évben kijövök. Messziről. Aztán láttam a sütit… és valami eltört bennem.
Hallgattunk. Aztán intettem a másik tányér felé.
– Gyere, Máté. Ma már nem csak az én fiam emlékét őrizzük.
Leült mellém. Ettünk. És emlékeztünk. Ketten.
És én tudtam: valami mélyen és visszavonhatatlanul megváltozott.