Tegnap éjjel elvittem egy stoppost. Egy hosszú nap után épp hazafelé tartottam, amikor megláttam az út szélén álldogáló alakot, aki hevesen integetett. Nem volt különösebben hideg, de a sötétség és az üres út miatt valahogy magányosnak tűnt a figura, így megálltam, hogy felvegyem.
Beszáll az autóba, bemutatkozott, de a nevét már el is felejtettem. Elindultunk, és kezdtünk csevegni az időjárásról, az úticélokról, meg úgy általában az élet dolgairól. Egyszer csak megkérdezte, kissé féloldalasan rám nézve:
– Nem félsz attól, hogy esetleg én egy gyilkos vagyok?
Meglehetősen váratlan volt a kérdés, de nem ijedtem meg. Inkább ösztönösen kitört belőlem a nevetés, és teljes nyugalommal azt válaszoltam neki:
– Nem igazán. Tudod, elég kicsi az esélye annak, hogy egyszerre két gyilkos üljön egy autóban.
Abban a pillanatban mintha a levegő is megfagyott volna. A stoppos szeme tágra nyílt, az arca sápadttá vált, és egy szót sem szólt többet. Próbáltam visszatérni a könnyedebb témákra, de már nem volt hajlandó beszélgetni. Csak ült ott, mereven, és a sötét útra meredt.
Az út hátralévő része szokatlanul csendes volt. Ahogy közeledtünk az általa megadott célhoz, érezhetően feszültebb lett a légkör. Amikor megálltam, gyorsan kipattant az autóból, és szinte futva távozott, alig mondott köszönetet. Én csak mosolyogtam magamban.