Egyszerű utazásnak indult, de végül egy történet lett belőle, amit évekig mesélni fogok. Miután hívtam egy taxit, pontosan megadtam a címet, ahová mennem kellett. A sofőr pontosan érkezett, én beszálltam, és csendben indultunk útnak. Semmi különös nem tűnt fel, egészen addig, amíg egyszer csak le nem kanyarodott a temető bejáratához.
Zavartan néztem ki az ablakon, majd óvatosan megkérdeztem tőle:
– Elnézést, hová tartunk?
A válaszát azonban nem kaptam meg azonnal. A férfi ijedten felkiáltott, a fékre taposott, és olyan hirtelen álltunk meg, hogy majdnem előrebillentem az ülésben. Szinte láttam, ahogy levegőért kapkod, miközben próbálta megemészteni a helyzetet.
Amikor végre sikerült megszólalnia, zavartan, de nevetgélve magyarázkodni kezdett:
– Elnézést! Tudja, csak két napja taxizom, azelőtt hullaszállító voltam. Reflexből jött, hogy ide kanyarodjak. A kiáltás meg… hát, az eddigi utasaim sosem szólaltak meg.
Egy pillanatra mindketten döbbenten néztünk egymásra, majd kitört belőlünk a nevetés. A helyzet abszurditása olyan váratlanul érkezett, hogy nem lehetett mást tenni, mint megadni magunkat a pillanat komikumának.