Néhány hete történt, hogy a férjem kislányunk kiságyában talált rám délután. Le is fényképezte a jelenetet. Arra a kérdésére, hogy miért feküdte be, és maradtam ott, csak annyit válaszoltam: mert eszembe jutott az ígéretem.
Egy alkalommal a férjemmel istentiszteletre mentünk, és otthon hagytuk a kislányunkat az édesanyámmal.
A tiszteletes elmesélt egy történetet, amiami nagyon megrázott. Az anyai szívem azóta százszor érzékenyebb lett.
A tiszteletes egy ugandai árvaházban teljesített szolgálat. Amikor besétált egy óvodába, ahol 100 kiságy volt tele kisgyermekekkel, csodálkozott, milyen csend volt. Míg a sírás egyáltalán nem ritka az bölcsődékben, óvodákban, nem értette, hogyan lehet, hogy a 100 kisgyermek ilyen csendben fekszik.
Megfordult és az egyik nevelőtől kérdezte, mi az oka, hogy mindegyik gyermek hallgat. A válaszát soha, de soha nem felejtette el. Ahogy én sem.
A lány ránézett, és azt mondta: sírnak, amikor idekerülnek. Számtalan órát. Aztán rájönnek, hogy senki nem jön hozzájuk. Amikor rájönnek, hogy senki nem jön hozzájuk sem 10 perc, sem 4 óra múlva, és talán soha… akkor abbahagyják a sírást.
Teljesen összetörtem. Szinte láttam, amint a szívem darabjai szanaszét hevernek a földön.
Amikor hazajöttünk, ölbe vettem a kislányunkat, és miközben csendesen ringattam, ígéretet tettem neki. Ígéretet, hogy mindig jövök hozzá, ha szüksége van rám.
És akkor ígéretet tettem. Ígéretet, hogy mindig megyek, ha a lányomnak szüksége van rám.
Éjjel kettőkor keserves sírást hallottam a babafigyelő monitorból. Váj a fogacskája. Azonnal mentem, hogy megvigasztaljam. És befeküdtem mellé, hogy tudja, sosem lesz egyedül, én mindig mellette leszek.