Felesége és két gyermeke maradt utána. 2012., november 6. A nap, amikor Vallai Péter csendben lefeküdt aludni.
Talán ott belül már jelzett a szív, az addig egészségesnek hitt szív. De az ember úgy van vele, ha olykor fáradtabbak is vagyunk, ha néha furcsa dolgokat érzünk, ha a testünk megijeszt minket, az mind-mind csak pillanatnyi, múló rosszullét lehet – kezdi a méltán híres magyar színészre való visszaemlékezését az Újságmúzeum.
Jön a holnap, és már nem is emlékszünk rá. De azon az éjszakán, november hetedikére virradóan a sors egy utolsó fejezetet írt a közkedvelt színész életében. Hirtelen, látszólag minden előzmény nélküli végszó volt az – fájdalmas és feldolgozhatatlan.
Vallai Péter azon az éjjelen hunyt el tragikus hirtelenséggel. Mindene volt a színjátszás. Mindene volt a szavakkal, a gesztusokkal való varázslat, hatni a közönségre, mondatokkal, monológokkal, nézéssel, az arc játékával. Mindene volt a színház, de nem csak előadóként, hanem rajongóként is. Egyszer azt mondta:
„Nagyon jó néző vagyok, ezt bizton állíthatom, bár minden előadás első nyolc-tíz percében sírva fakadok, mert látom a próbák nehézségeit, és nagyon sajnálom a kollégákat. Utána viszont megemberelem magam, és önfeledten tudok örülni minden előadásnak. Ha jó, ha rossz, de színház, csak ne lenne ennyire szép!”
